A kora őszi Morajló Erdő csodálatos volt- Argenteus gyönyörködött a még nyíló ismeretlen virágok és a már sárgába hajló lombok színkavalkádjában. Az idegen világ sokban különbözött a maguk mögött hagyott Öregvilágtól, de az eltérések dacára minden érkező hamar megszerette új hazáját. A fák között a lágy lombozatú tűlevelűek uralkodtak, a portyázók házméretű, döngő léptű, lombokat legelő állatokról adtak hírt.

A birodalmi sereg vonulása azonban messzire riasztotta az erdő lakóit. Az élen az ismétlőpuskások törtek utat, készen arra, hogy ólomgolyók százait szórják a felbukkanó skavenekre. Mögöttük az Ezüstláng lovagjai, a Naplovagok helyi rendjének harcosai küszködtek a fák között. Kopjával az erdőben...Argenteus rosszallóan csóválta a fejét. A fák között a lovagok nemhogy rohamozni, de tisztességesen támadni sem tudtak volna. Klaus ragaszkodott hű lovagjaihoz, a lovagok ragaszkodtak kopjáikhoz- Argenteus pedig ragaszkodott hozzá, hogy az utóvédként pöfögő gőztank elég széles utat törjön a lovagoknak, ha esetleg menekülésre kerül a sor. A hősiesség nem elég a győzelemhez, vereség esetén pedig a lehető legkevesebb embert akart veszíteni.

A lovagok mögött az embermagas kétélű kardokat forgató Klémor-légió talpalt. Az északi barbárok kurjongatva biztatták egymást, hogy elűzzék az óriás fák árnyékában reájuk törő szorongást. Igen, aki nem érti, nem szereti az erdőt, van félnivalója. Klaus, a veremharcosból generálissá vált öreg barát hűvös nyugalommal viszonozta Argenteus pillantását. Baljában az ősi áldott kehely, jobbjában a Bátorság Kürtje jelezte, hogy ha lehet, személyesen nem akart vért ontani. Meteorvasból készült páncélja elnyelte a fényt, csataménje prüszkölve társalgott a druida pegazusával. Viharszárny, a pegazus rosszul viselte, hogy nem szárnyalhat a fák koronája felett, nehezen turte a lármás birodalmi sereget.

Argenteus vállán Noctua, óriás uhu-familiárisa nyugtalanul csapkodott szárnyaival. Valami közeledett.

A kislevi portyázók egyike bukkant fel a sűrűben. A félmeztelen lovasíjászok kitűnően rejtőztek és mérföldekre előre kikémlelték a vadont. A mágus-druida jobban örült volna néhány elfnek, de az erdei nép a Hítalor túlpartján nem akart a skavenek ellen vonulni.

Agrutz, a portyázó erős akcentussal beszélte a birodalmi nyelvet, de ez is több volt, mint az Öregvilág kislevitáitól elvárhattak.

-Elértük a törpenép határköveit- jelentette rezzenetlen arccal a kislevi.

Snigarr nagyot szippantott Öregvilág levegőjéből. Nem különbözött az uj birodalmak fenyőillatától- legalábbis egy törpe számára- mégis ismerősebbnek tunt. A fiatal törpe egyike volt a nyolcnak, akik visszatérhettek jelentést tenni az óhazába. A tiszteletükre rendezett hosszú vigadozástól még mindig betegnek érezte magát, de ilyesmit egy igazi törpe még magának sem vall be. A Karak Ungori klánvezér elismerése jeléül megengedte, hogy hazatérése előtt részt vehessen a kaput védők egyik jelentősnek ígérkező összecsapásában. A klánvezér azonban úgy tűnt, elszámította magát, mert ezúttal nem holmi felkapaszkodott nekromanta próbált átjutni az új világba. A szemközt közeledő hatalmas sereget maga Mannfred von Carstein, a legnagyobb "élő" mágus vámpírlord vezette. Az ötlet így már nem is tűnt olyan pompásnak, de most már nem volt visszaút. Szemét erőltetve próbálta kivenni a távolban tántorgó alakokat.

Az idő kísértetiesen borús volt, hollófekete fellegek úsztak a szürke derengésben, hasuk súrolni látszott a fák csúcsait.

Azok a fürge, imbolygó alakok ghoulok lesznek. Csak ezek a szívós dögök tudnak így rohanni. Előttük maroknyi zombi botorkált - nem igazi ellenfelek. Mögöttük azonban csontvázlégió fehérlett, ameddig a szem ellátott, és -Grugnir ne tedd ezt velem! - hatalmas szárnycsapásokkal egy iszonyatos méretű dögsárkány emelkedett a magasba. Az ork hadvezér wyvernje fiókája lehetett volna az elképesztő méretű dögnek. Snigarr végigmérte saját seregüket, s próbálta kitalálni, kik lesznek a repülő iszonyat első áldozatai.

A nyílágyú, melyet parancsa alá osztottak be, a törpe sereg bal szárnyán állt, előttük számszeríjászok kettős sora, mellettük földbe szúrt dárdák. Soha nem látott ugyan még dárdát cipelő nyílpuskásokat, de lehet, hogy Karak-Ungorban ez a szokás.

A sereg közepén szövetséges breton íjászok várakoztak a híres nyílhegy alakzatban. Mögöttük, mindenki fölé magasodva Valaya mágikus rúnája derengett. Ha a Carstein-vámpír valóban olyan jó, nagy szükség lesz a mágiaoszlató csatazászlóra. A csatazászló mögött a klán büszkesége, a Végzet Üllője. Snigarr alig várta, hogy lássa a villámokat szóró félelmetes ereklye működését. A sereg jobb szárnyán kőhajító és kezelői sorakoztak. Snigarr szomorúan gondolt vissza a lávatóba süllyedt kőhajítóra, melynek egy holdfordulóval ezelőtt ő maga egyetlen túlélője volt. ujabb bekezdés a Harag Nagy Könyvében, Snigarr számára egy életre szóló cél: a káoszmágusok pusztítása.

-Ezzel jobban látod. - ismeretlen, nyugodt arcú tiszteletet parancsoló külsejű, hófehér szakállú veterán lépett mellé a számszeríjászok csapatából. Láthatóan ügyet sem vetett a közeledő halál-seregre, messzelátót vett elő és egy hihetetlenül tiszta szarvasbőr kendővel megtörölte a lencséket.

-Ha hazatérsz mindenről számolj be! - vetette oda az öreg a hálát rebegő Snigarrnak, majd eltűnt a nyílpuskások között.

A látcső talán mágikus tulajdonságokkal bírt, mert Snigarr még a távolban közeledők arcvonásait is tisztán kivehette vele. A Carstein-vámpír profilját megpillantva azt kívánta, bár ne látta volna soha életében. A könyörtelen, valahogyan mégis tagadhatatlanul szép, időtlen-gonosz arcban egy halott szemei ültek.

A tetemevők a balszárnyon futva közeledtek. Az élőholtak egyetlen fajtája volt, melyet nem a káoszvilág energiája táplált, mely nem a zombik és csontvázak görcsösen rángatózó botorkálásával mozgott. A még élő, de már embernek nem számító szívós kannibálok a halál seregeinek leggyorsabbjai voltak. Carstein magasba emelt csontfehér botja szentségtelen, lila lángot vetett. A csontvázlégió és a zombik szemmel követhetetlen gyorsasággal lendültek előre. Snigarr háta borsózni kezdett: a felélesztett teremtmények a mágia eddig ismert törvényeit megcsúfolva száguldottak feléjük. S mintha ez nem lenne elég, a vámpírlord egyetlen kézmozdulatára a földből újabb élőholtak vájták elő magukat, s a zombi egység több mint kétszeresére növekedett, a csontvázsereg is újabb harcosokkal gyarapodott. Carstein négy-öt varázslatot is létrehozott annyi idő alatt, mialatt egy embermágus egyetlen varázslattal végez. Mana-tartalékai kimeríthetelennek tuntek. A rúnákkal vezérelt katapultlövedék valahogy elhibázta a magasban kerengő dögsárkányt. Nagyon csúnya harc lesz...

A jobbszárnyon a Pusztítók elszántan törtek a fehérlő csonttenger felé. A csontvázak nem voltak ellenfeleik, de a végeláthatatlan tömeg puszta lendületével is elsodorhatta az elszánt harcosokat. A generális úgy gondolhatta, a halálkeresőket veti be a fősereg feltartóztatására, míg lövészei az oldalszárnnyal végeznek. Breton nyilak, törpe számszeríjlövedékek ritkították a zombik sorait, a vámpírlord azonban egy kézmozdulattal ismét megnövelte létszámukat. Vállán ezüstbőrű, vízköpőre emlékeztető, vörösen izzó szemű familiárisa ekkor tunt el egy sikollyal a káosz bugyraiban. Snigarr hallott már a káoszmágia veszélyeiről, most azonban saját szemével láthatta, hova vezet, ha valaki túl mélyen merít a pokoli energiákból. Carstein felemelte csontpálcáját, de az többé nem fénylett fel. A törpék rúnakovácsa diadalmasan mutatott Valaya mágiaoszlató rúnájára a csatazászlón. A mágiával támadó vámpírlord számára ekkor kezdtek rosszul alakulni a dolgok. Mannfred von Carstein észrevette a rúnakovács mozdulatát, szeme gonoszul villant...a következő pillanatban az élőhalott ős-sárkány a fellegek közül csapott le a rúnahordozóra. A dög hatalmas volt. A messziről is fojtó dögletes bűz, a sárkányt felhőként körüldöngő rovarok, a nyeregben ülő lassan anyagiasuló nekromanta kántálása nyomán az egész seregen hullámokat vetett a rémület. Snigarr őszszakállú ajándékozója ekkor kivált a tömegből és halk erős hangján csak ennyit mondott:

-Veletek vagyok. Nem veszítünk.

A Fehér Törpe! Soha nem látták, mégis mind felismerték a legendák, mesék Fehér Törpéjét, a törpe faj lényegét megtestesítő mitikus, névtelen öreget. Ahol a Fehér Törpe harcol, Grugnir ereje kíséri fiait!

A sárkány nem érte el a bretonnok közé menekülő zászlóhordozót, de karmaival, iszonyatos farkával széles rendet vágott közöttük. A nyílhegy alakzat nem tört meg, sőt, a bretonnok rövid kardjaikkal a nekromantát támadták. A csontvázhad ekkor jobbszárnyon nyílzáport zúdított a Pusztítókra és Snigarr elégedetten látta, hogy a Carstein lord dühödten tépi le fejéről a rozsdás vaskoronát. Ismét egy varázsholmi, ami nem működik! A vámpír vicsorgása látcső nélkül is kivehető volt, amint hosszú karmú ujjait előre csapva a Pusztítókra kiált. Jobbra a látóhatáron karmazsinvörös pokolvihar kerekedett és vészesen közeledett a Pusztítók csapata felé. A rúnakovács tehetetlenül szitkozódott, mert a mágiaoszlatás nem sikerült, ráadásul a Carstein-fattyú másodszor is eloszlatta a Végzet üllőjében halmozódó manát. A balszárnyon a nyílpuskások és Snigarr nyílágyúja hiába tüzelt megállás nélkül a rohanva közeledő ghoulokra, a nyílfelhők nyomán csak egy-egy szívós kannibál rogyott le, társaik pedig átgázoltak rajtuk.

A zombihadat sikerült ugyan megritkítani, de a Pusztítók nem tudtak a csontlégióra rohamozni a közelben botorkáló zombik miatt. A pusztítókkal harcoló generális ekkor egymaga vállalta a zombik feltartását, míg a többiek a csonthadra rohamoznak.

A Carstein-vámpír megállás nélkül kántált, a rúnakovács orra mellett kétoldalt patakokban folyt a verejték, hol az élőholt nagyúr elméjébe próbált törni, hol a halálhozó vörös kavargást oszlatta akár az üllőben felhalmozódó mana elvesztése árán is, de a lord kifogyhatatlan volt ötletekből. Kardját emelte a Pusztítók felé, s a pengén az Életorzás rúnái izzottak fel. A rúnakovács erejét vesztve a Végzet Üllőjének tántorodott, de a kalapácsába vésett mágianyelő rúna segítségével sikerült megtörni a rontást. A Carstein baljával hihetetlen sebességgel lendítette előre csontvázhadát, jobbjával pedig a nyílpuskások felé csapott.

Snigarr egyszerre hördült fel a többiekkel, mikor a földből pillanatok alatt fehér, fegyvereket markoló csontkarok, a halál közönyével előre törő csontvázharcosok támadtak rájuk. Az égből sárkánydög, a föld alól csontvázak bújnak elő, szemből a nyilakra ügyet sem vető ghoulok rohamoznak! A sereg már- már meghátrált, az ősz törpe nyugodt hangja azonban a legrémültebb ordításon túl is tisztán hallatszott.

-Nem veszítünk! Veletek harcolok!

A törpék viszonozták a támadást, a higgadt öreg pedig a bretonnok között tomboló ős-sárkányzombi felé sietett. A fenevad ekkor pusztította el dögletes leheletével a bretonnok utóvédjét és a lehelet sugarába kerülő kőhajító teljes legénységét. Snigarr hálát adott a Karak Ungori generálisnak, hogy ezúttal a nyílágyú mellé osztotta tüzérnek. A sárkánylovast levághatták, mert már nem ült a nyeregben, de a kavargó rovarfelhőben nem lehetett biztosan látni, hova tűnt. Az öreg a bal combjánál csapott le a rothadó testű gigászra, majd még egyszer, még egyszer...karja szinte követhetetlen gyorsasággal mozgott. Snigarr látcsövét ekkor félreütötték, s ő egy régen holt harcos koponyavigyorával nézett farkasszemet. A csontváz lassú volt, de a maga rángatózó módján kiszámíthatatlan. Rozsdás fegyverével nem védekezett, csak támadott. Snigarr összeszorított foggal küzdött, de amint a lábához omlott az élőhalott, újabb lépett helyébe. A ghoulok diadalmas üvöltése a közelből harsant. "Grungni, add hogy inkább a bretonnokat támadják!"

Jobbra villám hasította az alkonyatot, a Végzet Üllője felülkerekedett Carstein megkötő varázsán. Mire Snigarr ismét szeméhez emelhette látcsövét, a sárkánydög lovasát veszítve már a felhők között járt, a generális éppen végzett az utolsó zombival és a máguslord felé harsogta kihívását. A jobbszárnyon a Pusztítók elvesztek a csontlégió tengerében. Az arisztokrata eleganciával előlépő Carstein arcára volt írva a törpékről alkotott véleménye. A rúnamágus nyögése Snigarrig elhallatszott:

-Azonnal ölő fegyver van a nagyúrnál, ha a vámpír mégis elfogadta a kihívást, valami aljasságra készül...

Villámgyorsan csapott össze a pusztító rúnákkal ékes fejsze és a Kárhozat Kardja. Carstein emberfeletti könnyedséggel kerülte a halálosnak szánt csapásokat, vissza sem támadott, tekintetével sem próbálta megbénítani áldozatát. Majd halk torokhangon egyetlen szót mondott és bal keze előre lendült, a generális torkára fonódott. A kettejüket beborító lila fényárban csak Carstein kacaja hallatszott...majd egy elégedetlen morranás. A generális kissé szürkén ugyan, de épen tépte ki magát a vámpír szorításából. A rúnamágus megkönnyebbült sóhaja betöltötte a csatamezőt. Valaya rúnája nappali fényt árasztott az elnyelt mágikus energiától.

Carstein ajka hideg, megvető mosolyra görbült. A támadás egyáltalán nem úgy alakult, ahogy eltervezte. Familiárisa a csata elején a káosz áldozata lett, a Kárhozat Botja az első kisülés után tönkrement, a Múmiakirályok Koronája nem engedelmeskedett neki, a tanítványát védő árnyköpenyt a Valaya-rúna oszlatta szét, megpecsételve az ellenséges sereg közepén harcoló nekromanta sorsát. A Valaya-rúna. Minden második varázslatát megtörte, és az üllőn trónoló rúnakovács sem tétlenkedett. Igaz, hogy a ghoulok hada éppen lerohanni készül breton sereg maradékát, a csontlégió az utolsó Pusztítót szorongatja, de mostanra a törpe generálisnak holtan kéne hevernie! Szemközt a varázslatait megtörő átkozott zászló, a villámokat szóró üllő és a törpehadat eggyé kovácsoló Fehérszakállú egy arisztokrata számára nem tette lehetővé az elegáns győzelmet. Egy Carsteinnek mindig van ideje visszavágni, a térkapu pedig mindig nyitva áll... Snigarr nem tudta leolvasni a lord megvető szavait, csak azt látta, amint az előredőlő emberfajzat helyén szempillantás múlva óriási, vijjogó denevér emelkedik a magasba.

A csatatéren maradt csontvázhadak pillanatokon belül darabjaikra hullottak, a szívós kannibálok pedig pár lépésnyire a halálra készülő bretonnok előtt megtorpantak és hátat fordítva futásnak eredtek.

...

(Errata: 1 A seregben harcoló karakterek kézitusában támadhatók közkatonákkal, karakterekkel is, ha alapjuk összeér. 2, A dárda kétkezes fegyver ugyan, de a sereglistákon külön említik, ha a sereg használhatja, nem általánosságban a kétkezes fegyverek között tartják számon. Lehet mellette pajzsot használni, de kézitusában nem. 3, A nekromanták lordjai újra felhasználhatják ugyan spelljeiket, ha még maradt manájuk, de körönként csak egy fajtát. 4, A múmiakirályok koronáját csak múmiakirály használhhatja /&de akkor honnan a korona által átruházható BS-bonus, hiszen a múmiakirályok BS-e mindig 0!?/

A teljes birodalmi sereg akadálytalanul kelt át a Morajló Erdőn, egészen a törpe tartomány határköveiig. A Skavenek megfutamodtak.

Klaus a császár nevében birtokba vette a területet és a sereg portyázóit, a kislevieket az erdő felügyeletével, felkutatásával bízta meg. A telepesek csak lassan kezdték benépesíteni a rosszhírű vidéket, de a Birodalmi Mérnöki Kollégium ragaszkodott a hadigépek mielőbbi felállításához.

Az erdei elf portyázók megerősítették a goblin foglyokból kicsikart rossz híreket- az orkok Nhokrak tartománya mellett sötétlő rengetegben élőholtak kóborolnak, az Erúnnan felső folyásánál húzódó kétszintes kőhidat, alig ötven mérföldnyire a Birodalom településeitől, csontvázharcosok szállták meg. Az élőholt seregek tovább növelték az újvilágban, leselkedő veszedelmeket.

A kapu túloldalán a Karak- Ungori törpe klánvezér serege szembeszállt az átkelésre készülő élőholtak egy nagyobb csapatával és - noha számos törpe Pusztító elérte végső célját, a dicső halált- sikerült az élőholt sereget annyira megritkítaniuk, hogy vezérük a rettegett Carstein vámpírlord nem erőltette tovább a kapun való átkelést és visszafordult.

A törpék diadalünnepet ültek az Öregvilágban és az uj Birodalmakban egyaránt. A nagy vigadozás alatt a kapun áttörő sötét elf seregről már csak utólag szereztek tudomást. Klaus egy reggelen az ablakfában vérbe mártott tollú fekete nyilat talált. Ismerte annyira a sötét elfeket, hogy felismerje a hadüzenetet.

S mintha ez nem lenne elég, az október annyi esővel, párával köszöntött be Kharym földjén, hogy a puskapor nagy része használhatatlanná vált.

Vissza