Krónikák | Csaták
A Nagy Pusztulás
Birodalmi időszámítás szerint 621-től 663-ig, a gnómul Untla-nak nevezett földrész jelentős részén, Torlafleg nagykirály uralkodott. Birodalma ekkor 13 városból, 23 bányerődből és megszámlálhatatlan bányakolóniából állt. A gnóm királyság aranykorát élte. Virágzott a kereskedelem, a művészetek, jólét és gazdagság volt osztályrésze a gnómok nagy részének. A térkapuk és a törpék segítségével titokban még az Öreg Világ népeivel is kereskedtek, sőt elf követségeket is fogadtak ekkoriban. Ellenségeiket, az untlarokat, 645-ben a Gyémántszirti csatában végérvényesen megverték (legalább is a krónikák ekkor említik őket utoljára). Torlafleg tehát joggal érezhette magát minden idők legnagyobb gnóm királyának. Uralkodásának vége felé azonban a nagyravágyás tünetei kezdtek jelentkezni nála. A megelégedettség legfőbb letéteménysének magát tartotta, s úgy vélte, ha népét ilyen sohasem tapasztalt jóléthez juttatta, joga van az uralkodáshoz mindörökre. Ezért 659-ben egybehívatta a birodalom összes rúnakovácsát, számszerint 12-őt, hogy olyan amulettet készítsenek neki, amely örök élethez segíti. A kovácsok hallani sem akartak az eszement ötletről, de a király olyan mesés gazdagságot s hatalamat ígért nekik, hogy végül is ráálltak a dologra. Négy éven keresztül dolgoztak az amuletten, míg 663 őszén jelentették a királynak, hogy az amulett csaknem elkészült. Egy rituálé volt csak már hátra, az amulett olvadt lávában való edzése, hogy az idők vegezetéig kitartson. Ezt a főváros, Hermen, mögött magasodó, időtlen-idők óta fortyogó, de ki nem törő hatalmas vulkán, a szent Tűzhegy egyik lávacsatornájában akarták elvégezni. A király, a kisérete, udvartartása s rengeteg gnóm kíséretében a hegy lábához ment. Itt már várták a rúnakovácsok. Az amulettet a király kezébe adták, s elindultak a hegy derekán hömpölygő lávafolyáshoz. A nagy meleg miatt csak a legbátrabb gnómok tartottak a királyukkal. Odaérvén, a király - tetőtől-talpig nedves rongyokba burkolózva - egy hosszú vizes póznáról belelógatta az amulettet a lávába, majd gyorsan kihúzta. A rúnákkal védett ékszer nem olvadt meg, s nem repedt meg akkor sem, amikor vizeshordóba dobták. Igazi mestermunka volt, a legtökéletesebb alkotás, amit valaha rúnakovács készített. Abban a pillanatban azonban, mikor a király a nyakába akasztotta az amulettet, megrendült a hegy, s sűrű füstfelleg tört elő a kráterből, majd kisvártatva elszabadult a pokol. A kitörés megölte az egybegyűlteket, a lávafolyam letarolta Herment, s a 4 mérfölddel lejjebb fekvő Morakrát is. Tízezerszámra pusztultak el a gnómok a tűztől, a portól, a hamutól és a gázoktól. A birodalomban káosz tört ki, a bányalordok félelmükben bezárkoztak erődeikbe, s ide özönlöttek a kisebb településekről is a gnómok. Mindenfelé azt rebesgették, a Tűzhegy istenei büntették meg a gnómokat királyuk nagyravágyása miatt. A kitörés négy hónapig tartott, elképzelhetetlen mennyiségű hamu szóródott szét. A növények, állatok nagy része elpusztult. A kitöréstől, majd az azt követő éhezéstől a következő év nyaráig a gnómok 80 százaléka halt meg, s a 2 két elpusztult városon kívül további 6 város és 18 bányerőd néptelenedett el. A gnóm birodalom összeomlott. A következő évszázadok során a gnómok elhagyták a többi várost is, s a megmaradt 5 bányaerődben, amelyeket a legvédettebb helyekre építettek, telepedtek le véglegesen. Hosszú, szívós munkával, a bányalordok és a kialakuló tudós-mérnök rend, a szakértők rendjének segítségével sikerült elkerülni a teljes összeomlást, s lassú, mérsékelt fejlődés indult meg. A térkapukat a hamun burjánzó vegetáció fedte el, s az Öreg Világban a feledés homályába vesztek a gnómok. A rúnakovács mesterség a pusztulással együtt tűnt el, a gnómok nem tudták elfelejteni a kovácsok felelősségét a katasztrófában, s hogy ez még egyszer ne fordulhasson elő, még a feljegyzéseiket is máglyára vetették - a későbbi szakértők legnagyobb bánatára...
Torlafleg az amulett segítségével túlélte a kitörést, s túlélte az azt követő borzalamakat is. De az események örök nyomot hagytak a király testén és lelkén. Száz éves bűnbánatot tartott az északi hegyek között, mindenki elől rejtőzködve. Ezután soha többé nem tért vissza a gnómok közé, akik bár továbbra is nagy tisztelettel övezték, ezt nem is engedték volna. Számtalanszor jutott el addig a pontig, hogy levesse amulettjét, s így fejezze be nyomorult életét, de érezte, hogy sokkal tartozik népének, s megfogadta, hogy amíg ezt a tartozást le nem rója, nem tér meg őseihez. A Tűzhegy istenei is méltányolták fogadalmát, pártfogásukba vették ismét az Elveszett Királyt, s egyetlen feladatául a gnómok védelmét adták.
Új bányák felé
A gnóm birodalom a hajdani töredékére zsugorodott, egykori területeiket más fajok uralták már. A lassan ismét gyarapodó gnómoknak új területre volt szükségük. B.i.sz. 2518-ban, hírül vették, hogy a Kharymnak nevezett földrészen meghódítatlan területek vannak. Egy bányafürkész csapat, Vikloper bányafürkész bajnok vezetésével átkelt a térkapun, hogy megfelelő helyet keressen a gnómok számára. Több mint egy évig tartó felderítő útjuk során Kharym jelentős részét bebarangolták, s gnóm precizitással feltérképezték az új világot. Ügyességüknek és szerencséjüknek köszönhetően egyetlen faj sem vette észre a gnómokat, így végül szerencsésen visszaérkeztek Untlarba, ahol első útjuk V. Ronkfal-hoz, Ezüsthegy bányalordjához vezetett. Ronkfal a fürkészek beszámolóit a hatalmas, érccel teli hegyekről nagy odafigyeléssel és nagy örömmel hallgatta. Saját bányái mind kimerülőben voltak, új teléreket pedig már rég nem találtak. Ronkfal nem sokat habozott, "áttelepülni!", adta ki a jelszót. De mint semmi egyebet, a gnómok ezt sem tették elhamarkodottan. Hónapokon keresztül készülődtek, rengeteg élemiszert halmoztak fel, kovácsaik szinte megállás nélkül dolgoztak, a bányászok hegyesre és élesre köszörülték csákányaikat , a szakértők pedig újabb és újabb szállítóeszközöket eszkábáltak. Végül 2520 tavaszán felkerekedett Ezüsthegy népe, hogy új hazát keressen magának.